Tomasovszki Beáta: „Dior – Desgnier of Dreams” – Egy lélegzetelállító utazás a divatház történetében
Vannak olyan álmok, amiknek a megvalósítását éveken keresztül tervezgeted, napról napra dolgozol a cél érdekében, és szépen lassan eléred a célt. Vannak olyan helyek, ahová egyszer az életben mindenképpen el szeretnél jutni. Útikönyveket lapozgatsz, blogokat olvasol, és közben szorgalmasan gyűjtesz, hogy néhány év múlva a saját élményeidet mesélhesd a barátaidnak. És vannak dolgok, amikért rajongsz, de sejted, hogy a képes albumoknál és az Instagram és Youtube videóknál talán sosem kerülsz közelebb.
A divat számomra éppen egy ilyen terület. Nekem nem a sztáros csillogásról, a kifutók futószalagjáról és a nyers üzleti világról szól. A divat valódi művészet. Egy szelet történelem, egy szelet hagyomány, lenyűgöző kreativitás és a társadalom minden szintjének érzékeny szövedéke az iparművészettel. Vannak tervezők, akik ruháikkal átírták a történelmet, akik kizökkentették a társadalmat az addig megszokott kerékvágásból, és akik új szintre emelték az öltözék fogalmát. Az általuk készített darabok nem tűnnek el az évtizedek süllyesztőjében, hanem beégnek a kultúránk történetébe, és egy korszak szimbólumává válnak.
Pontosan ilyen tervező volt Christian Dior, aki a második világháború után ruháival visszaadta a nőknek valódi lényegüket. Karcsú derekú szoknyáival, kecses vonalú ruháival és virágos parfümjeivel kiemelte a hölgyeket a világháború utáni nyomasztó szürkeségből. Hosszú évek óta tanulmányozom és tanítom Christian Dior, munkásságát, követem a divatház alakulását, és minden évben izgatottan várom, hogy a tervezők, hogyan tudják megőrizni és megújítani az alapító hagyatékát. De legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer testközelből csodálhatom meg a világ egyik leghíresebb tervezőinek munkáit!
Tavaly tavasszal érkezett a hír, hogy a Dior ház történetének retrospektív kiállítása Londonba érkezik. A hír hallatán azonnal fogtam a naptárat, és piros betűs ünnepé nyilvánítottam a kiállítás megnyitásának napját.
Több hónapnyi izgatott várakozás után végre elérkezett az idő. Megvettük a repülőjegyeket, lefoglaltuk a szállást, és az ezt követő napra a kiállítás minden jegye elkelt. „SOLD OUT” – és a megnyitó még csak hosszú hetek múlva lesz. Sebaj! A honlap szerint minden nap nyitáskor még kiadnak néhány jegyet arra a napra. Gondoltuk, hogy nincs veszve minden. Ha kell, sátrat verünk a múzeum előtt. Elszántságban nem volt hiány. Addig is óránként frissítettem a Victoria & Albert Museum oldalát, hátha érkezik egy bíztató hír. A kiállítás meghosszabbítása egyáltalán nem vígasztalt minket, de amikor megláttam a posztot, hogy áprilisra meghosszabbítják a múzeum nyitvatartását, és újabb jegyeket tesznek fel, sikítva ugrottam fel az irodai székből. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megérkezett az email a belépőkkel és a visszaigazolással.
Az élmény pedig minden várakozásunkat felülmúlta! A londoni kiállítás a Dior-ház fennállásának 70. születésnapjára rendezett párizsi rendezvény rekonstrukciója, kibővített verziója. A divatház alapítója szoros és különleges kapcsolatot ápolt Angliával és a királyi családdal, így az itt töltött időszak emlékére egy külön termet szenteltek Christian Dior angol vonatkozásainak és alkotásainak. A tervező számára Nagy-Britannia a szabadságot jelentette, azt a fajta tervezői kötetlenséget, amit az előírásoktól terhelt francia divat akkor nem tudott számára biztosítani.
A látogatókat a párizsi Avenue Montaigne-on található Dior butik bejárata és a „New Look” születését szimbolizáló 1947-es ruha – és annak újragondolt változatai – fogadják. Az első termekben nyomon követhetjük a „New Look” születését, a klaszzikus Dior-vonalak alakulását és az alapító 1957-ben bekövetkezett haláláig tartó időszakot.
A kiállítás alapvetően tematikus elrendezésű volt, így egymás mellett láthattuk az egyes tervezők alkotásait, azt, hogy ki hogyan dolgozta fel a divatház alapítója által teremtett hagyományokat. Lenyűgöző volt látni, hogy egy az 50-es években készült kreáció hogyan olvad bele a későbbi korszakokból származó darabokba, és hogy az alapvetően különböző stílusú és szemléletű tervezők alkotásai hogyan építik és alakítják a diori tradíciókat az újabb korszellemhez és újabb stílusirányzatokhoz.
Érdekes, hogy a tervezők közül Marc Bohan és Gianfranco Ferré töltötték a leghosszabb időt a tervezői székben, biztonsági játékukkal és az óvatos vonalvezetésekkel mégsem sikerült igazán kiemelkedőt alkotniuk. A rebellis és botrányairól híres John Galliano – akinek kiválasztása már önmagában is furcsa döntés, hiszen az angol fenegyerek nem éppen visszafogott stílusáról híres – barokkos túlzásaival mély nyomot hagyott a Dior-ház történetében. Kizökkentette a konzervatív és a hagyományokhoz ragaszkodó céget az addigi kerékvágásból, amire Christian Dior halála után még nem volt felkészülve, és zseniális utódját, Yves Saint Laurent-t néhány kollekció után le is váltotta. Galliano anyaghasználatban bővelkedő kreációival követte az alapítót, de a visszafogottság és a bájos nőiesség már nem volt kenyere az angol fenegyereknek. Ruháiban keveredett a túldíszítettség és a modern vonalvezetés, átlépte a hordhatóság határait, és bármelyik terembe lépve azonnal megakadt az ember szeme egy-egy alkotásán. Az őt követő Raf Simons ugyan nem lázadó angol, és abszolút tartózkodott mindenfajta túlkapástól, mégis új szintre emelte a Dior nevet. Letisztult eleganciájával és határozott vonalvezetésével a Dior bekerült a modern nő ruhatárába. Megmaradt a nőies báj, de mögötte ott rejtőzik az erő, az önbizalom és a tudatosság, amit a Dior-ház mostani kreatív igazgatója, Maria Grazia Chiuri tovább erősített saját kollekcióiban.
A kiállítás fénypontja a bálterem, amely méltó emléket állít Christian Dior életművének és annak a szellemiségnek, amit a divatház évtizedek óta becsben tart és őriz. A csillogás iránti határtalan szeretet és az a színpompás fantázia, ami a Dior lényegét jelenti, mind ebben a teremben egyesül. A terembe lépve egy mesebeli világba kerülünk. A plafonról a falak mentén aranycsillám hullik, majd csillageső zúdul ránk, hogy a végén egy csodás tavaszi kert képében gyönyörködjünk a falra vetített ablakokon át. Körös-körül valódi ruhaköltemények, amiket még avatottak sem láthattak eddig sohasem. Charlize Theron ikonikus aranyszín ruhája, amit a J’adore parfüm kampányai során hordott. Az első ruhadarab, melyet John Galliano, mint a divatház művészeti vezetője tervezett 1996-ban Diana hercegnőnek, de megcsodálhatóak olyan alkotásai is, melyeknek a kiállításához is hat emberre volt szükség, – így külön elismerés jár azoknak a modelleknek, akik a kifutón vonultak végig ezekben a kreációkban.
„A divatot ebben a formában bemutatni, lehetőséget ad arra, hogy új megvilágításba helyezzük” – mondja Chiuri. „A divat nem egy kép, hanem egy élmény, és ez a kiállítás egy különleges élmény.” [1] Nem csupán különleges, hanem életre szóló élmény, melynek minden pillanata egy valóra vált álom.
Fotó: Tomasovszki Beáta
