Bizonyára mindannyian ismerjük, használjuk azt a kifejezést, hogy „tisztességesen felöltözni”. De vajon mit is jelent ez a kifejezés valójában? A magyar nyelv értelmező szótára szerint (az Arcanum gondozásában elérhető digitális változatban) a ’tisztességesen’ szavunk olyan jelentéssel bír, hogy ill(end)ő módon, ill(end)ő magatartással és becsületes elvekhez ragaszkodva. Amikor stílusról (mint kifejezésmódról) és stíluskommunikációról beszélünk, akkor pedig szinte észrevétlenül társítjuk hozzá a következő jelzőket: kifinomult, harmonikus, ízléses, magával ragadó, elegáns, és még sorolhatnánk. Voltaképpen azonban a stílus sajátos: az egyénre jellemző mód és modor megjelen(ít)ése a magatartásban, a viselkedésben, a fellépésben vagy valamely tevékenységben.

Ugyanakkor azt is érzékeljük, hogy a mindennapokban nem egyszerű ezeknek az (elő)követelményeknek megfelelni. Vannak ugyanis olyan élethelyzetek (pl. gyászidőszak), életkorok (pl. gyerekkor, kamaszkor), alkalmak (pl. koedukált nemzetközi értekezlet, terepi konferencia, tanóra), foglalkozások (pl. pedagógus, banki alkalmazott, vagyonőr, gyártósori mérnök), amelyeknél csak „korlátok” között alkalmazhatók a stíluskommunikációs elemek. Korlátokat jelenthet példának okáért a munkahelyi balesetvédelmi és munkahigiénés szempontok érvényesülése (magas sarkú cipő vs. lapos talpú cipő; nyitott cipő vs. zárt cipő; nadrág/szoknya hossza, szabása; ékszerek hossza; megengedett hajviselet; parfüm használatának elvetése; arcszőrzet tiltása), az egyenruha viselési kötelezettség (meghatározott színek és fazonok), de akár az előnyben részesített praktikum is.

A fentieket figyelembe véve tehát az a feladat, hogy valamilyen módon érzékeltetni kell a nem, vagy csak megkötésekkel alkalmazható stíluselemek hatását is. De hogyan lehetséges úgy beleolvadni egy közösségbe, hogy közben meg lehessen őrizni az egyéniséget, az egyediséget? Egyik lehetőség a nem alkalmazható stíluselem helyettesítése, vagy ha a helyettesítés nem lehetséges, akkor a többi stíluselemmel (azok felerősítésével) kell a hiányt észrevétlenné tenni, és így is a teljes összhangra törekedni. E harmónia megtalálásához pedig kétségkívül szükség van az ízlésre. Az ’ízlés’ (a már említett Arcanum értelmező szótár szerint) tulajdonképpen az a képesség, amellyel megkülönböztethető az illő a nem illőtől, a jó a rossztól, a szép a csúnyától, a helyes a helytelentől, a finom a durvától. Általában véve az ízlés a szép és a helyes iránti érzék, illetve ennek koronként, helyenként kialakult, elfogadható mértéke vagy egyéni jellege, változata. Ez utóbbit szofisztikáltan érzékelteti Petőfi Sándor 1842 áprilisában Pápán napvilágot látott Változó izlés c. verse:

„Mint szerettem a cseresznyét

Gyermekéveimben én!

Csak cseresznye kelle nékem;

Nem volt szebb szín, édesebb nem

Terme a föld kerekén.

Nem kellett cseresznye többé,

Gyermekéveim után:

Mert az ajak édesebb volt,

Mert az ajkon szebb pir lángolt,

Melyet nyújta szép leány.

…”

A magas(abb)rendű érték keresése az ösztönökön alapul, általa lehetővé válik a stíluskeresés, a stílusjellemzők kombinálása a stílustisztaság jegyében és a stílushibákat elkerülve. Az ’ösztön’ ugyanis olyan velünk született készség, hajlam, érzék, belső sugallat, sejtés, valamint egyfajta indíttatás, amely spontán cselekvésre/magatartásra sarkall, de csakis az akarat és az értelem szabályozása alatt működve. Talán az is kijelenthető, hogy változó, és akár kaotikus körülmények között is lehet harmóniát teremteni, ha kellő ötletgazdagság jellemzi az egyént és önérték-ismerettel bír. Az ösztön és az ötletek egymásba ölelkezése tehát segíti az önkifejeződést, belső biztonságot és énerőt ad.

Végső soron az ízlés változása/fejlesztése és az ösztönök kiteljesítése együtt egyfajta jártasságot alakítanak ki, vagyis az autentikus megjelenéshez cselekvően tudja kombinálni az egyén az egyes elemeket tétovázás és tévedés (stílushibák) nélkül, korszakfüggetlenül. Tudniillik „Nem az idő halad: mi változunk, …” (Madách Imre: Az ember tragédiája, 1861 (részlet a Harmadik színből)) Ahhoz hasonlatosan, mint ahogyan gyerekkorunkban az optimista kávé (tejes kávé) fakasztott mosolyra, később pedig már a pesszimista kávé (eszpresszó) is optimistává teszi a mindennapokat.

Dr. Nagy Valéria, Szegedi Tudományegyetem, Mérnöki Kar, valinagy@mk.u-szeged.hu