INTERJÚ BRAINEL MEHANDIVAL

Pontosan érkezett. Kifogástalan eleganciával, férfias határozottsággal, mosolyogva lépett be az ajtón. Aztán leült velem szemben, és olyan természetességgel, őszinte hittel kezdett beszélni arról, amit csinál, hogy perceken belül levett a lábamról.

Nem először éreztem ezt vele kapcsolatban. Így volt ez már ismeretlenül is, a legelején, első blog bejegyzéseinek olvasásakor, majd a stíluskommunikátor szakon tartott nagy sikerű szegedi előadása közben. Írásai, megnyilvánulásai szakértelemről, elhivatottságról, felelősségteljes, mély gondolkodásról vallanak. Többről szól ez, mint öltözködéskultúráról. Szól férfiúi identitásról, tradíciókról, mintákról, értékrendről. Tudása konkrét, kézzel fogható, korrekt. De van valami még ezen túl is. Egyfajta lelki elegancia és harmónia, humánum, megbízhatóság, feltétlen szakmaszeretet és igényesség. Őszinte figyelem és tisztelet mások felé. Teszi mindezt egyszerűen, szerényen, ám férfias magabiztossággal, nemes emberi büszkeséggel.

Hogyan határozta el hogy stílusszakértő lesz, és kizárólag a klasszikus férfiúi eleganciával fog foglalkozni?

Az én esetemben ez nem feltétlenül egy ilyen konkrét elhatározással indult. Sokkal inkább egy folyamat eredményeként alakult így, melyben meghatározó elem volt az élet mélyebb, tartalmasabb megélése iránti igényem. Ebből az igényből táplálkozik a klasszikus értékek iránti affinitásom, mint ahogy az öltözködéssel kapcsolatos szemléletem is. A klasszikus stílus egy különleges felfedezés volt számomra, melynek feltárására, megértésére az évek során több ezer órát fordítottam. Magánemberként tulajdonképpen rajongójává váltam a témának. Persze egy idő után a privát környezetemben és munkakapcsolataimban is rendszeresen előfordult, hogy tanácsot, véleményt kértek tőlem. Ezekben a beszélgetésekben partnereim legtöbbször megértették, hogy egy férfinak is lehet, sőt, kell foglalkoznia az öltözékével, hogy ennek a témának létezik olyan megközelítése, amely cseppet sem férfiatlan, sőt, egy úriember életformájának elidegeníthetetlen részét kell, hogy képezze. Az ilyen beszélgetések és az azt követő tapasztalatok megmutatták számomra, hogy a stílus világa nem idegen a mai társadalmunktól, de minthogy elveszítettük a kapcsolatot ezzel az életformával, szükségünk van arra, hogy valaki megmutassa az oda vezető utat. Ezek a közös felfedezések, a sikerélmények, és az azt övező jó érzések felelősek talán azért, hogy ma egyfajta „idegenvezetőként” tevékenykedem a klasszikus stílus birodalmában, bár az én „turistáim” többnyire le is telepednek itt.

Befolyással van munkájára és a stílusról alkotott elképzeléseire indiai származása, az indiai kultúra és tradíciók?

Azt nem tudom megmondani, hogy a genetikának milyen arányú szerepe lehet ebben, de kulturális szempontból ez a háttér nem jelenik meg az elképzeléseimben. Én nem Indiában születtem, európai vagyok, itt nőttem fel, keresztény hitben élek, és semmivel sem tudok többet Indiáról, az indiai kultúráról, mint bármelyik másik európai polgár. Talán annyi, hogy gyerekkoromban sok indiai filmet láttam, és könnyen rá tudok hangolódni azok érzelemvilágára.

Mit jelent ma stílusosan öltözködni?

Szívesen visszakérdeznék azzal, hogy mit jelent ma költőnek lenni. Hisz az öltözködés is egy kommunikációs nyelv, csak itt a ruhatárunk a szókészletünket, az öltözködésünk a beszédkészségünket mutatja. A stílus pedig az, amikor megjelenésünkben tudatosan, költői módon fejezzük ki gondolatainkat. Tehát nincs stílus gondolatok nélkül. A gondolatok pedig a mögöttük lévő emberből, a személyiségből fakadnak.

De ahogy a versíráshoz fontos a nyelvtani szabályok ismerete, úgy az öltözködésben is nélkülözhetetlen a megfelelő tájékozottság, hisz nem tudok „költőként” fogalmazni, ha nem ismerem a rímalkotás szabályait, vagy nem tudom, mi a különbség a hasonlat és a metafora között.

De tudja, nem feltétlenül kell mindenkinek költővé válni, én már akkor is nagyon örülök, ha olyan férfiakkal találkozom, akik helyesen, választékosan „beszélnek” az öltözködés nyelvén.

Ön szerint milyen a magyar férfiak öltözködési kultúrája?

Azt kell mondanom, hogy szebb napokat is látott már. A múlt század elején a magyar polgárság öltözködése közel ugyanolyan jó volt, mint az osztrák, vagy akár az angol. Viszont a történelem egy hatalmas lyukat ütött a magyar alternatívában, és a rendszerváltás óta eltelt 20 év sajnos nem volt elegendő ahhoz, hogy az öltözködési kultúránk kiheverje ezeket a sérüléseket. Persze a teljes képhez hozzátartozik, hogy az elmúlt két évtizedben az öltözködés alakulása Magyarországon nem koncepció alapú volt, pusztán a stílusbeli összefüggések átlátása nélküli, felszínes megfigyelésekre reagált. Ezért nálunk egyfajta ad-hoc jellegű öltözködési gyakorlat van túlsúlyban, amelyből természetszerűen hiányzik az elegancia klasszikus szabályainak alkalmazása, és a stílustani koherencia.

Mit lát a legnagyobb problémának?

Én legalább kért nagy problémát látok, ebből egyik a jelenlegi társadalmunk értékrendjében, annak torzulásaiban van. Sajnos még mindig többre tartjuk az autót, a telefont , a tv-ét és a többi kütyüt, mint azt, hogy egy férfihoz méltó cipőbe fektessünk. Ha mégis költünk ruhákra, vagy kiegészítőkre, azt főként olyan megfontolásból tesszük, hogy a rajta lévő logóval „villogjunk”.

Nem értjük, nem érezzük a tartalmas öltözködés lényegét. A másik probléma konkrétan az öltözködés fejlődését érinti: azt gondolom, hogy e téren a felzárkózás legfőbb akadálya a „betegségtudat” hiánya. Minthogy történelmi okokból öltözködési szemléletünk nem örökölte az európai öltözködés tradicionális harmóniaképleteit, így nem ismerjük fel a diszharmóniát sem. Vagyis, amíg nincs konkrét betegségtudat, addig nem alakulhat ki a gyógyulás iránti vágy sem, és ez nagy baj.

Mi hozhatna áttörést az öltözködéskultúra terén?

Ahogy az egyén szintjén a személyiség fejlődésében gyökerezik az öltözködéssel kapcsolatos gondolkodás, ugyanúgy zajlik ez össztársadalmi szinten is. Vagyis azt gondolom, hogy a kultúránknak általánosságban kell fejlődnie, mert annak részét fogja képezni az öltözködés is.

Első alkalommal hallhattuk Önt a SZTE Stíluskommunikátor Szakán előadni. Miért fogadta el ezt a meghívást? Mit gondol erről a képzésről?

Ezt a meghívást rendkívüli megtiszteltetésnek tekintem, mert mélyen egyetértek azokkal a gondolatokkal, melyeket pályatársam, egy általam nagyra becsült szakember fogalmazott meg:

„Hiszem azt, hogy minden olyan gondolat, amit ebben a témában átadhatunk másoknak, egy-egy apró tégla abban az épületben, amit építenünk kötelességünk!”

Ami magát a képzést illeti, azt gondolom, hogy ez a szakma az elmúlt 10-15 évben hasonlított Hamupipőke cipőjére: sok mindenkinek megtetszett, de míg a mesebeli cipőt a mostohanővérek úgy akarták felhúzni, hogy saját lábukat csonkították, vagyis maguk igyekeztek alkalmazkodni; addig azok, akik a szakmát jelképező cipőt kívánták felhúzni, inkább a cipőt csonkították. Akinek nagy volt, az kivágott belőle, vagy, ha szűk volt, nyújtották, tágították, nem törődve azzal, hogy kárt tesznek-e benne. Rossz volt látni, hogy ez a szakma, a képzési háttér rendezetlenségéből adódóan milyen gyakran esik áldozatul a dilettantizmusnak, vagy a különféle business koncepcióknak.

Így amikor értesültem arról, hogy az egyetemen indul ez a képzés, egy olyan ember irányításával, akinek helyén van az értékrendje, akkor megláttam az esélyt arra, hogy ez a bizonyos „cipő” végre elnyerve igazi alakját, olyan emberek lábára kerüljön, akik méltósággal tudják viselni.

Vagyis azt gondolom, hogy most már minden feltétele megvan annak, hogy kialakulhasson egy igazi kompetenciával és hitelességgel rendelkező nívós szakmai réteg. Ez a szak ugyanis egy egyetemi szintű képzéstől elvárható igényességgel és komplexitással viszonyul a szakmához és a hallgatókhoz is. Teszi mindezt annak tudatában, hogy az itt tanulók az életnek nem valamilyen köznapi területén fognak tevékenykedni. Sokkal inkább olyanok ők, mint a filmrendező. Ám ezek az emberek nem a mozivásznon, hanem a valóságban képesek harmóniát teremteni a mondanivaló, a látvány, a művészeti tartalom, a technika és a költségvetés között. Mint jó „rendezők” tisztában vannak a különböző szakterületek összekapcsolásának legfontosabb törvényével is, miszerint 1+1=3. Ezt az elvet a húszas években tette ismerté a Kulesov és Pudovkin páros, akik bebizonyították, hogy a filmművészetben 1+1 nem egyenlő a kettő összegével. Két tartalom összekapcsolásából ugyanis egy új, harmadik jelentés születik. Az ilyen gondolkodás kialakítására ezen a szakon minden esély megvan, és nem csak azért, mert igazi gyakorlati szakemberek oktatnak, legyen szó divatról, viselkedés- és mozgáskultúráról, vagy akár a menedzsment világáról, hanem azért is, mert Nádudvari Gabriella szinte példátlan elhivatottsággal, minden egyes hallgató egyéni fejlődését szívügyének tekinti. Ám ezt a fajta figyelmet és törődést lehetetlen lenne nagy létszámú hallgató mellett biztosítani, így teljesen érthető számomra az is, hogy évről évre rendkívül korlátozott a száma azon kiváltságosoknak, akik esélyt kapnak arra, hogy a harmóniateremtés igazi mestereivé válhassanak.

Nagy Csilla