A belvárosi kávézó kerthelyisége az őszi napfényben fürdik. Körberagyog engem is, mialatt a dupla, tejszínhabos-fahéjas kávémat kóstolgatom. Körülöttem rohanó emberek. Találgatom, mi lehet a fogalakozásuk, hova sietnek ennyire. Az egyik férfi sötétszürke öltönyben, drága, feltűnően fényes fekete bőrcipőben. Haja félhosszú, hátul összefogott. Arcán bosszankodó kifejezés. Az egyik kezében bőr irattartó, a másikban a telefonja. Szinte vakon közlekedik, folyton a telefonját nézegeti. Bizonyára késésben van. Nem érdekes, ilyen embert bárhol láthatok itt a belvárosban. Élvezettel kortyolok a forró kávéból, csukott szemmel fordítom a fejem a kellemesen melengető napsütés irányába. Bizsergető melegség fut végig az arcomon, imádom ezt az érzést. Éppen ebben a kellemes semmiben lebegek, mikor egy hangot hallok magam mellől:

- Ne haragudj, leülhetnék ide? A többi asztal mind tömve van.

Körbepillantok. Ebédidő van. Tényleg mindenhol emberek ülnek, többnyire társaságban. Annyira lefoglaltak a gondolataim, az őszi napsütés és az édesen krémes kávé, hogy észre sem vettem, mennyien lettek körülöttem. Így hogy feleszméltem, már hallom is a tömeg duruzsolását, a hangos hahotákat, a szófoszlányokat a közeli asztaloktól. Felnézek, és megpillantom a hang tulajdonosát. Első ránézésre egyetemista a srác. Talán bölcsész. Bársonynadrág, szövetzakó, egyszínű póló. Bőr oldaltáska. Presszókávé, almás rétes. Rámosolygok, és csak ennyit mondok:

- Persze foglalj helyet. – nincs kedvem társalogni, megfigyelni és pihenni jöttem. Gondoltam gyorsan bekapja a kávét és a rétest, majd rohan vissza órára. Visszatérek a gondolataimhoz, figyelem a járókelőket.

- Te mindig ekkora adag kávét iszol délben? – kezdődik, mégis beszélgetni akar. Nem akarok udvariatlan lenni, a legjobb modoromat veszem elő. Végül is hogy lehetne jobban megfigyelni az embereket, ha nem úgy, hogy beszélgetünk velük.  Villantok egy ellenállhatatlan mosolyt:

- Tudod, egyszerűen csak szeretem, ha sokáig érezhetem a kávé ízét. Ezen kívül csak egyet iszom, de az hatalmas adag. Mellesleg Luca vagyok.

- Értem. – válaszolta, majd visszatért a réteséhez. Na, gondoltam, ennyi volt, nem lettem okosabb. Bizonyára érezte, hogy az utolsó mondatnak volt némi éle. Gondolatban megveregettem a vállam, ennél frappánsabb választ nem is adhattam volna, lőttek az egész beszélgetésnek. A srác azonban két falat után ismét beszélni kezdett:

- Lett volna hely egyébként másik asztalnál is, de te olyan magányosnak tűntél, kedves Luca. – Egy pillanatra megdöbbentem. „Mi a fene? Udvarolgatni kezd? Ez mókás lesz…” – Egyébként én pedig Gábor vagyok.

Kicsit jobban megnézem a srácot magamnak. Értelmes tekintet, sötétzöld szemek, ápolt, frissen borotvált arc. Sötét haj, rövid, nem zselézett. Sehol egy ránc. Szemtelenül fiatal. Úgy döntök, hogy belemegyek kicsit a játékba. Talán még érdekes is lehet a végén.

- Köszönöm, hogy megmentettél, kedves Gábor. Mégis azt kell, hogy mondjam, az egyedüllét nem egyenlő a magányossággal. Honnan gondolod, hogy magányos lehetek?

- Egy szélső asztalnál ülsz. Hatalmas bögre kávéval. Szemmel láthatóan merengsz valamin. Mikor ideléptem, szinte észre sem vetted, hogy megszólítottalak. Folyamatosan az embereket nézed. Mintha várnál valakit, de az arcodra rá van írva, hogy nem számítasz arra, hogy megjelenik… – szerintem órákig tudná folytatni, de a szavába vágok:

- Kitalálom: pszichológiát tanulsz. – nincs kedvem ahhoz, hogy elemezzen, ezért le kell valahogy állítanom. Nem mondhatom el neki, hogy egy tudományos megfigyelés kellős közepébe csöppent, ezért kínos magyarázkodásba kezdek. – Nézd, nem vagyok magányos, és igen várok valakit. Eljön, csak írt, hogy késik. Akarod esetleg látni az üzenetet? – Nos ez lehet, hogy kicsit sok volt. Elpirul, és rendkívüli érdeklődést kezd mutatni a kávéscsészéje iránt. Valahogy tompítani kellene a hangnemem élét, ezért ismét a mosoly erejét vetem be, és én kezdem faggatni:

- Most komolyan? Pszichológiát hallgatsz, ugye? Ne haragudj, csak nehezen viselem, ha belém akarnak látni. Szeretek titokzatos, zárkózott, és esetleg megfejthetetlen maradni mások számára. – Felcsillan a szeme. Valószínűleg meglátta a kihívást bennem, mert ismét felveszi a beszélgetés fonalát:

- Nem, nem pszichológiát tanulok. Fizikát tanulok. Még nem döntöttem el, hogy melyik tetszik jobban, a tanítás, vagy a kutatás. – Nos, a bölcsészhallgató feltételezéssel alaposan mellé lőttem, de tényleg szemtelenül fiatal. – És te mit tanulsz?

Képzeletben verem a fejem a falba. Talán nem volt a legjobb ötlet a farmer, mintás póló, tornacipő, fonott haj, minimál smink, hanyagul fonott haj kombináció alkalmazása, ismét csitrinek néznek. Ez persze más szituációban akár hasznos is lehet, de hogyan magyarázzam el ennek a kedves fiúnak, hogy az ő korosztálya már „csókolom”-mal is köszönhetne nekem? A hosszú hallgatásom mindkettőnket zavarba hoz. Végül mégis megpróbálom megtörni a kínos csendet:

- Tulajdonképpen én már dolgozom. Szociális munkásként végeztem, de pályaelhagyó vagyok. Mostanában inkább gyűjtőként dolgozom.

Remélem, hogy ezek után felhagy a kérdezősködéssel, és elkönyvel flúgos vénkisasszonynak. Azonban némi érdeklődés csillan a tekintetében:

- Mit gyűjtesz? Bélyeget? – Gyenge próbálkozás. Megbocsátható, mert legalább érdekli, mivel is foglalkozom. Igyekszem őszintének feltüntetni a nevetésemet:

- Nem, nem bélyeget. Gondolatokat, érzéseket, pillanatokat, benyomásokat. Pozitív energiát. Író vagyok. Vagyis leszek. Ha sikerül kiadatnom a kötetemet. Addig is gyűjtögetek. Mindent, amiről írhatok.

- Szóval akkor most is dolgozol. – szól közbe – Rólam is írni fogsz?

Logika ötös, most már nem kertelhetek, hiába minden ködösítés, ez a fiatal srác tökéletesen átlát rajtam.

- Igen, elképzelhető. Már akkor érdekesnek találtalak, amikor leültél az asztalhoz. – felelem – Persze ez nem azt jelenti, hogy pontosan Kovács Gábor matematikus hallgatóként fogsz megjelenni bármelyik írásomban is, csupán a gesztusaid, a hanghordozásod, az öltözködési stílusod, a tekinteted, vagy éppen a hajad állása köszön vissza egy-egy karakterem megalkotásánál. Senkit nem használok fel egy az egyben, mindenkit kiszínezek, átalakítok kicsit. Ettől válnak a történeteim szereplői teljesen az enyémmé. Ilyenkor kicsit Istennek érzem magam.

- Remek érzés lehet. – mondja mosolyogva. Észreveszem a pincért, aki egyre türelmetlenebbül figyel minket. Odahívom és rendelek még egy kávét, ásványvízzel. Kérdezem Gábort, esetleg ő is fogyasztana-e még egyet. Nemet int és elfogyasztja a maradék almás sütijét. – Ugye megírod valamikor ezt a találkozást is?

Kérdése váratlanul ér, szinte letaglóz.

- Persze, ha nem zavar, hogy egy írói babérokra törő, szórakozott, koffeinfüggő nőszemély teremtménye leszel.

- Nem, egyáltalán nem sőt. Egy élmény volt. További szép napot.

Elköszön, siet előadásra. Én pedig eldöntöm, hogy ha valaha megjelenik ez a történet valahol, akkor itt hagyok egy tiszteletpéldányt a fiatalembernek a kávézó pultjánál, talán megkapja majd.

Elégedetten dőlök hátra a székemen. Gazdagabb lettem, talán egy rajongóm is lett. Egyre jobb ez a nap. Szerintem iszok még egy teát is, hátha idetéved még néhány érdekes emberke.